vívódó lélek panaszai

engedd...ne engedd!tedd meg...inkább ne.
bárcsak ne lennék, a fenébe bele!
bárcsak, úgy hirtelen semmivé lennék,
eltűnnék...
akkor nem kéne vívódni, harcolni,
nem kéne másokat bántani.
mint álomban zuhanok
megállás nélkül,
esek, és verődöm oda a semmihez.
ébredj fel!
ez a te harcod, az meg az övé.
a sajátodat neked kell megvívnod,
a másét nem vívhatod
és más sem a tiedet.

megint en

...és nem tudom mi van velem...meghátráltam. Lehet nem ez kell nekem, nem erre van szükségem. Lehet túlságosan is gyorsan történtek a dolgok, és érzelmek még nincsenek...pedig...vagy mégsem. Miért nem tud sosem az akaratom, az értelmem összhangban lenni az érzelmeimmel...miért van az, hogy mindig mást akarnak...félek, mert nem akarok kitolni vele, játszani sem akarok...felelősnek érzemmagam...idő kell...de vajon az idő megoldja...az idő nem teremt kötelező módon szeretetet, de a szeretet feltétlenül időt teremt magának...higgyek ennek? Merjek hinni ebben? Lehet nem akarok szeretni...nem őt...

én

miért van az, hogy ennyire ambivalens az ember? miért nem lehet SZÁZszázalékosan meggyőződve vlmiről, főleg arról, hogy mit érez. hogy lehetséges, hogy egyik pillnatban odavgyok érte, a másikban meg látni sem kívánom.mit jelent ez? és mindez én vagyok...nem tudok változtatni...lehet nem nekem való a szerelem...és valahogy nem is kivánom... miért is korlátozná valaki a szabadságom...vagy miért is ne korlátozná valaki...félek...

könnyű azt mondani kész, elég.
könnyű hátat fordítani,
szemlehunyva tovább menni.
feladnám, mondanám, hogy már nem kell,
nem akarom.
nem akarom...
nem...
de nem megy, belül valami mar,
valami éget, nem enged.
nem tudok lemondani róla, hisz nélküle semmi vagyok.
nem tudok hátat fordítani,
bármerre fordulok, te vagy ott.
te nem hagysz, te tartasz...nem engedsz.
mert könnyű azt mondani nem tudom, nem megy tovább,
de ki a végsőkig küzd,
az nyeri el az élet koronát.

Weöres Sándor: Önarckép

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,
nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,
miket magam választottam; nyisd szekrényemet:
benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,
de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem
rég megszokta kezem dombját - völgyét,
de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok.
Cselekszem és szenvedek, mint a többi,
de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.
Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért
miként képzelheted, hogy te látsz engem?